Máté 1, 20

"József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből." (Máté evangélima 1, 20)


Ebben az évben is divat lett a "világvége" várása. Ezúttal egy olyan maja naptárra hivatkozva hirdették meg december 21-ére a világvégét, amit valószínűleg a "hírvivők" többsége nem csak nem látott, de azt sem tudja, miről van szó. Mégis észrevehető, hogy sokakat foglalkoztat a kérdés, és ha nem is igazán hiszik el a hallottakat, mégis alattomosan befurakodhat gondolataik közé néhány nem helytálló elképzelés. Először is azt kell tisztáznunk advent második vasárnapján, hogy mi tulajdonképpen mit is várunk. Mire készülünk?

A keresztény válasz szerint a Karácsony ünnepére készülünk, Urunk első eljövetelének ünnepére. Ugyanakkor várjuk a második eljövetelét, és készülünk rá, akár holnap lesz az, akár december 21-én: az biztos, hogy ennek idejét senki sem tudja. Még a maják sem tudták.

Ugyanakkor tisztázni kell egy ennél is fontosabb dolgot. A kérdést gyakran úgy teszik fel: te hiszel-e abban, hogy ekkor és ekkor eljön a világvége. Hasonlóan azt, hogy hiszel-e abban, hogy vannak ufók, idegenek és így tovább, és így tovább. Itt furakodik be alig észrevehetően egy, a hitünkbe nem illő gondolat. "Hiszel-e benne?" Ennek a kérdésnek nincs értelme sem a világvégével, sem az ufókkal kapcsolatban. Ezért nem is tudok rá válaszolni. Butaság. "Elhiszed-e?" Ennek már van értelme, és tudok válaszolni: nem hiszem el, hogy december 21-én világvége lesz.

A különbség a két megfogalmazás között óriási! Ha valamit elhiszel, az egy dolog. Nem igen változtat semmit az életeden akkor sem, ha nem történik meg - legfeljebb kellemetlenül érzed magad, ha úgy érzed: rászedtek. Ha viszont hiszel valamiBEN, az azt jelenti, hogy életedet arra alapozod. Ha "nem jön be", amiben hiszel, akkor az egész életed összeomlik, és kezdhetsz mindent elölről. Ha viszont helyes amiben hittél, egész életed szilárdan fog állni, és nem inog meg akkor sem, ha közben néhány dolog, amit elhittél, nem jön be. A "világvége" nem ilyen. Egy embert sem láttam, aki erre alapozta volna életét. Többen mondogatták: „lehetséges”. De ezek közül egy sem volt olyan, aki EZÉRT nem vásárolt és nem készült Karácsonyra. Pedig a Karácsony december 21-e után van. Nem így rendezték be életüket.

Hiszel a Megváltóban, és ezért hittel készülsz az első eljövetel ünnepére tudván azt, hogy egyszer elé fogsz állni. Erre lehet életet alapozni. Így be lehet rendezni egy életet. De ez nincs egy súlycsoportban a „világvége” divatjával. Aki arra alapozza életét, hogy Jézus Krisztus feltámadt, és ezzel valami egészen újat, hatalmas dolgot adott neki, nos ilyen embernek nem törik össze az élete, bármi is történt vele. Aki arra alapozza az életét, hogy ez az Úr másodszor is eljön, és készül a találkozásra, nagy dolgokat cselekedhet ebben a világban akkor is, ha terveit, elképzeléseit valami keresztülhúzza.

Nagyszerű példa az ilyen várakozásra József.

Ő is várakozott az eljövendő Megváltóra, mint mindenki más az akkori Izraelben. Nemrég jegyezte el Máriát: voltak tehát álmai, elképzelései a jövőjéről, jövendőbeli családjáról. Talán már azon is gondolkodott, hogyan adhatja át a mestersége iránti szeretetet elsőszülött fiának.

Aztán egyszer csak minden összeomlik. Mária várandós - és József csak egy valamire gondolhat logikusan: jegyese megcsalta őt. József "igaz ember volt" - tehát amellett, hogy szerette Máriát, Isten törvénye szerint akart eljárni. Nem tusolhatta el az ügyet, nem akarta szőnyeg alá söpörni. Mózes törvényében erre az esetre két lehetséges megoldás van (5Móz 22, 23-27). Az egyik azt feltételezi, hogy a hűtlenség városon belül történt. Ekkor a nőt is meg kell kövezni, mivel kérhetett volna segítséget, de nem tette - magyarul "benne volt a buliban". A másik azt feltételezi, hogy a hűtlenség mezőn, a várostól messze történt. Ekkor nem kell megkövezni a nőt, mivel ha kért is segítséget, azt senki nem hallhatta. Az "ártatlanság vélelme" alapján kell eljárni vele szemben.
József az arany középutat választja: nem tusolja el az ügyet, de nem is bosszulja meg Márián a kapott sebet. Nem tesz úgy, mintha mi sem történt volna, de nem is esik neki Máriának: nem akarja "kicsinálni", nem önti ki rá csalódásának haragját és indulatait. A jóhiszemű megoldást választja, és ráadásul "titokban" bocsátja el - hogy Mária új életet tudjon kezdeni. Íme az ember, aki Isten akaratára teszi fel az életét. Ha minden álma összedől, tervei kudarcba fulladnak, s mindabban csalódik, amiben addig hitt: élete nem omlik össze. Mindig van új lehetőség és új megoldás: csak józanul és a szeretet erejével kell elkezdeni annak keresését. Lehetőséget ad nem csak magának, de a másiknak is.

Ha az életed, sorsod felül is írja eddigi váradalmaidat, és csalódsz valamiben, maga az élet nem dől össze és nem szűnik meg. Ezért az új út sem fog váratni magára!

József esetében sem várat magára. Amíg József az "arany középutat" választotta - ember bölcsességgel ez volt a lehető legjobb - Isten valami újat, egészen mást kínál. Nem az egyik szélsőség, nem is a másik, de nem is az "arany közép". Egy negyedik út. Egy addig ismeretlen út, mely Istentől jön: az Ő Kijelentése teszi nyilvánvalóvá és lehetségessé. Nem kell elbocsátania jegyesét, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van.

Ráadásul nem akárki lesz a gyermek: „Jézusnak nevezd, mert Ő váltja meg népét bűnéből.”
Az angyal kijelentésében utalást találunk Isten minden kijelentésének beteljesedésére. Dávid eljövendő utódja - aki Ézsaiás 11. szerint nem egyenesági leszármazott! - aki megszabadítja népét minden rossznak forrásától, a bűntől - ugyancsak Ézsaiás megdöbbentő próféciája szerint úgy, hogy saját magát adja oda jóvátételi áldozatul (Ézs 53). Ez az eljövendő utód, aki Isten végső szabadítását elviszi a föld végső határáig, hagyni fogja, hogy a bűn őt törje össze és ne az emberiséget. Ez az utód van Mária szíve alatt. Ő az, aki keresztülhúzta József minden álmát és elképzeléseit. De azért, hogy beteljesülhessen egy mindennél nagyobb váradalom: a Megváltó eljövetele. Ez a Megváltó a bűntől szabadítja meg az embert: minden rossz gyökerétől.

Nem egyes vétekről van itt szó, hanem arról, amit mi az eredendő bűnnek nevezünk. Az, ami minden egyes emberben benne lakozik, génjeinkben hordunk, s ami nem más, mint Istennek és az embertársnak zsigereinkből jövő elutasítása. Ezt a bűnt győzi le. Ettől szabadít meg, hogy megnyílj Isten Kijelentése és az Új Élet előtt. Mi több kellene ahhoz, hogy tudd: életed a lehető legjobb úton halad. Mi több kell ahhoz, hogy tud: bármilyen gyümölcsöt is hozzanak törekvéseid, ezen az úton csak jó termésre számíthatsz.

Ez azt jelenti, hogy az életben minden sikerülni fog? Nem. Azt jelenti, hogy nem fog érni a bűn következményének semmilyen formája, így sem betegség, sem kudarc? Nem. Jézus maga sem mond ilyet soha. Ez a világ megtartatott: Isten új lehetőséget adott az embernek arra, hogy visszatérjen hozzá. De ha a feltámadott Krisztusra teszed fel ezt az életet, aki legyőzte a halált és a bűnt - akkor ezen a világon semmi sem tudja életedet gyökerestől tönkre tenni, elvenni tőled. Életed szilárdan fog állni még akkor is, ha minden más összedől, amire e világi jövődet építed.
Nem illúzióról beszélek! Olyan emberektől hallottam ezt, akiket keresztény hitük miatt elűztek otthonukból egyik napról a másikra. Gyermekektől, akiknek végig kellett nézni, ahogyan falvaikat, városaikat egyik napról a másikra porig bombázzák, s nincstelenekként, menekültekként kezdenek új életet idegen hazában. Nem törtek össze: új életet kezdtek. Nem tagadták meg Istent, nyakába varrva az emberi bűn legaljasabb gonoszságait. Könyörögtek hozzá, hogy vegye el tőlük a bosszúvágy minden egyes csíráját, nehogy ők is beálljanak abba a sorba, amiben üldözőik is álltak.

József élete sem tört össze, amikor álmai semmivé lettek. Új élet, új lehetőségek, Isten dicsőségének megnyilvánulása. Ez vált életévé - az elvesztett álmok helyett.

Testvérem: A te életed is erre hivattatik! Ha hiszel, és megkereszteltek, ez az erő benne is munkálkodik. Hiszel benne? Rá mered építeni életedet? Értsd, ahogy mondom: mersz úgy dönteni a kisebb-nagyobb döntéseidben, mint akit az új élet táplál? Mersz nemet mondani az e világ jól bevált csínyjeinek, ügyeskedéseinek annak ellenére is, ha "mindenki így csinálja?" Mert erről van szól. Ez az, hogy hiszel BENNE. Máskülönben ezt is csak "Elhiszed", mint egy világvégéről szóló mendemondát, ami, ha nem jön be, legfeljebb kényelmetlenül érzed magad, hogy rászedtek. Mersz-e cselekedni úgy, ahogy József. Ő sem félt magához venni Máriát. Mert alapvetően erről van szó: Isten ereje kell ahhoz, hogy legyen bátorságod úgy cselekedni, ahogy Isten mutatja. Bátorság kell ahhoz, hogy elindulj egy olyan úton, mely meghaladja az emberi erőt és elképzelést. Ezt a bátorságot azonban megadja az Úr És ha hiszel benne, akkor el mersz indulni azon az úton. Ha hiszel benne, mersz úgy cselekedni, ahogy maga az Úr mutatja neked. Ha hiszel benne, mersz úgy élni és dönteni, mint akinek élete a vele való találkozás felé tart: életed szilárdan áll, mint kősziklára épített templom. Nem fog meginogni, mégha néhány dologban csalódnod kell, s érni fog jónéhány kudarc.

És még valami. Rájössz: teljesen mindegy, mikor lesz világvége. A te életed, ameddig tart, eleve egy út az Istennel való találkozás felé. Készülődés, felkészülés. Ebben a tudatban nyogodtan készülődhetsz minden Karácsonyra, Urunk első eljövetelének ünnepére: a nagy tlálkozás ünnepe lesz az számodra.


1 Mózes 9, 1-17; Római levél 8, 18-21

A teremtett világ sóvárgása

"Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis hiábavalóságnak vettetett alá... mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából" Római levél 8, 19-21

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa szeptember utolsó vasárnapja és október első vasárnapja közé eső időszakra tette a teremtésvédelem hetét. Fontos dolog minden keresztény gyülekezetnek elgondolkodnia a teremtésvédelem ügyén, hiszen igazából csak a hit alapján lehet ennek igazi célját és módját megtalálni.

A természetvédők egy csoportja azért támadta / támadja a nyugati kereszténységet, mert szerintük a környezetpusztítás arra a kijelentésre vezethető vissza, amit a nyugati kereszténység fennen hirdetett: Isten azért teremtette az embert, hogy uralkodjon a világon. Az embernek ez az uralma, önkényeskedése vezetett a saját élőhelyünk kizsákmányolásához.

Nem kell védekező állásba vonulnunk a természetvédők kereszténységellenes kirohanásaival szemben. A természet - a ránk bízott teremtett világ tönkretételét az tárgyiasító személet okozta, mely nem a kereszténységből, hanem a nyugati világszemlélet tárgyiasító, haszonközpontú tevékenységéből ered. Ehhez a kereszténység sokszor csak álarc volt, de köze nincs ahhoz a Jézushoz, aki rácsodálkozott a teremtett világ szépségére és az ember munkájára a példabeszédeiben.

Igen, a Biblia szerint Isten valóban arra teremtette az embert, hogy uralkodjon a teremtett világon. Ám ez az uralkodás nem kizsákmányolás és nem önkényeskedés! Ez az uralkodás a Biblia nyelvén gondviselés. Ahogy a második teremtéstörténet mondja az 1Móz 2-ben: feladata, hogy őrizze és művelje a rá bízott teremtett világot. Az ember nem tulajdonosa a teremtett világnak, hanem sáfára. Egy sáfár, aki elszámolással tartozik a gazdának! És ez a gazda maga Isten! A természet kizsákmányolásához az a személet vezetett, mely kizárta az egyetlen Gazdát, és a sáfárt kiskirályi rangra emelte.

"Tudjuk, hogy az egész világ hiábavalóságnak vettetett alá" - írja Pál apostol a római levélben. Igen: az ember bűne romlást hozott az egész világra. Amikor az ember elszakadt Istentől - szakítva a jó és a rossz tudás fájáról, Istent kizárva akarta eldönteni, mi a jó és ami a rossz, a rá bízott teremtett világot is elszakította a Gazdájától. Úgy érezte, saját tulajdona, amivel mindent megtehet. Ám annak ellenére, hogy Isten azt mondta: "azon a napon, amikor eszel róla, meg kell halnod" - az ember nem halt meg. Életben maradt. Az élet fájától elzárva Isten elkergette őt az Édenből. Ez az "elkergetés" azonban egy új lehetőség története: Isten új esélyt adott az embernek, és ma már tudjuk, a bűn által hozott halált Jézus Krisztus vette magára.

Ezt az új esélyt tárja elénk Noé története is. Amikor Isten látja, hogy a bűn elhatalmasodott a földön, el akarja törölni az embert a föld színéről. Ám egy embernek mégis megkegyelmez. Illetve egy ember által, az őt követő generációknak, és a teremtett világnak egyaránt. A bárka ebben a történetben az, ami által Isten átmenti a bűn által megrontott világot a pusztuláson túlra. Megmenti a bűn pusztító következményeitől, és ezt az ígéretét szövetségben erősíti meg. Olyan szövetségben, melyet minden élőlénnyel megköt! (1Móz 9, 9-11) Átmenti, hogy egy új lehetőséget adjon az embernek a vele való találkozásra, a teremtett világ helyreállítására. Azt azonban nem szabad elfelednünk, hogy ez az átmentett világ már magán hordja a bűn következményeit. Magán hordja a hiábavalóság rabszolgaságát - ahogy Pál fejezi ki ezt. A kezdeti harmónia megromlott: az ember - és vele együtt jó néhány állat - arra kényszerül, hogy saját életének fenntartására más élőlénytől vegye el az életet. Kezdetben a növények voltak az eledelei, most már ehet - ennie kell - más élőlény húsából: "minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek!" ( 1Mózes 9, 3) És ami a legszörnyűbb, a Káin és Ábel történetében megmutatkozott pusztítás is már tényként áll előttünk: "a benneteket éltető vért számon kérem... embertől is" (1Móz 9, 5)!

Jogos a kérdés: miért nem törölte el mindenestől a pusztítás következményét? Miért nem állította helyre mindezt? Miért van a betegség, a halál és a rossz ebben a világban? A válasz összetett és nehéz. Ebből a történetből viszont felsejlik egy válasz: azért, mert Isten ígérete visszavonhatatlan. Ránk bízta ezt a világot - ránk! - és ezt nem vonja vissza. Új esélyt ad, és a ránk bízott világ nálunk marad a bűn következményeivel együtt. Új esélyt ad arra, hogy ezúttal jó sáfárok legyünk. Olyanok, akik úgy viselik gondját a rájuk bízott javaknak, hogy azzal el kell számolni a Gazdának. De most már ebbe az elszámolásba az is beletartozik, hogy elfogadjuk-e tőle Azt a valakit, Aki helyreállítja a teremtett világ harmóniáját. Mert Isten nem hagy minket egyedül! Jézus Krisztus által ez a harmónia helyreállt - most rajtunk áll, tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel. Ez a világ így, ahogy van azért van egyáltalán, azét áll fenn, mert Ő megtartotta, mert Ő átmentette. Azért van új lehetőségünk, mert a Gazda Fia eljött, helyreállította a Vele való kapcsolatot, és most általa visszatérhetünk ebbe a harmóniába, az Isten Országába. De oda vissza kell térnünk! Ebben a világban, mely magán hordja a bűn és a hiábavalóság bélyegét! Rajtunk áll, hogy mi a magunk terén ki tudjuk-e javítani az Ő segítségével azt, ami elromlott. Rajtunk áll, hogy az Ő szabadításával és megváltásával élve újra tudjuk-e építeni azt, amit bűneink leromboltak. Rajtunk áll, hogy a hiábavalóság súlya alatt az Krisztus erejével tudunk-e jó sáfárok lenni. Krisztus erejében, az ő feltámadásának fényében tárul elénk igazán e sáfárkodás célja és értelme. Az életünk, és vele együtt a ránk bízott teremtett világ csak ott éri el igazi célját, az Atya dicsőségében. Ott, ahol e teremtet világ kicsiny szelete - mely Jézus Krisztus földi teste - már helyet kapott.

Életünk nincs a mulandó világ keretei közé zárva! A teremtett világ sem innen kapja értelmét: csak az Atya dicsőségétől, mert csak ott éri el célját.

Itt van tehát a teremtésvédelem igazi alapja és lényege: Isten újra ránk bízta a teremtett világot, s most rajtunk áll, élünk-e a Krisztusban adott új lehetőséggel. Ez válhat kézzel foghatóvá abban, ahogy törődünk a ránk bízott javakkal, ahogy szeretettel gondozzuk az állatot, műveljük a földet, rácsodálkozva arra, hogy mindez nem az éléskamránkban éri el igazi célját, hanem Isten dicsőségében.

Ez látszik meg a jó gazda munkájában, amikor aratáskor gyönyörködik az aranyló búzamezőben; vagy amikor a munkák végeztével végigsimogatja egyenként állatait, és csak ennyit mond: köszönöm, Istenem! Ez a törődés mutatkozik meg abban, amikor a szomjazó földdel és növényekkel együtt imádkozik ki nem mondott szavakkal esőért, de amikor beteg állatát aggódva gondozza, s ki nem mondott fohásszal a szívében adja be neki az orvosságot. Itt, amikor együtt sír, együtt él és együtt ünnepel a teremtett világgal. Amikor pedig könyörög érte, imádságban az Atyához emeli, újra és újra rábízza az igazi Gazdára mindezt. Minden ilyen törődésben, melyet az imádság, a hálaadás kísér, benne van az a meggyőződés, hogy bármi is történjék, minden, aminek gondját viseljük, az Atyánál éri el igazi célját, s ezzel el kell számolnunk. De minden ilyen alkalommal, amikor az ember a jó sáfár gondosságával nyúl hozzá mindahhoz, mit Isten rábízott, a teremtett világnak az a rá bízott darabkája az Atyához emeltetik! Az ember szenteli meg azt! Az imádság és a Krisztustól kapott gondoskodó szeretet!

Pál apostol levelében megdöbbentően hangzanak a szavak: maga a teremtett világ is sóvárogva várja mindezt. A föld, a jószág, vagy a világnak az a szelete, amit Istentől kapott tehetségével gondoznia kell! Várja, hogy az ember Krisztus által a kezébe vegye, gondját viselje, imádkozzon érte! Mert a teremtett világban ez benne van: "tudja", hogy nem a hiábavalóság keretei között fogja elérni a célját. "Tudja", hogy csak az emelheti fel őt oda, a halálon túlra, a hiábavalóságból a szabadságra, akit Isten Fia a saját élete árán váltott meg. Ezért ma a bárka, ami által Isten átmenti a teremtett világot, mindaz a hívő közösség, ahol ezzel a meggyőződéssel veszik kézbe a teremtett világot. Ahol hálát adnak azért a termésért, amit az év adott. Ahol imádkoznak érte, együtt sírva de együtt örülve a teremtett világgal. Ahol hangot adnak a sóvárgásnak, a Szabadító utáni kiáltásának, és ahol ez a kiáltás a Szabadító Jézus Krisztussal találkozva dicséretté változik. Dicséretté, mely a teremtett világ sóvárgása mögött ott bújik, hogy az ember szavaiban hangot kapjon. A bárka ma az a gyülekezet, melynek tagjai ilyen jó sáfárokként törődnek azzal, amit a Gazda rájuk bízott. És ilyen keretek között bátran lehet keresni azokat a lépéseket, melyek ténylegesen megvalósítják a teremtett világ védelmét. E hitben tenni és alkotni, e hitben, tudatosan törődni a környezettel, e hitben felvállalni azt, hogy nem kizsákmányolni akarjuk, még ha rá is vagyunk kényszerülve arra, hogy életünket abból tartsuk fenn. És e hitben kötelességünk is keresni mindazon technikai megoldásokat, mindazon eljárást, ami a ránk bízott környezetünket élhetőbbé teszi és enyhíti a bűn pusztításának ránehezedő súlyát. Ma a kereszténeknek a teremtésvédelem tekintetében kiemelkedő szerepük van! Azért, mert ez a hit túllát és túllép a bűn és a halál keretein. Túl tud lépni a pillanatnyi haszon és a túlélés bűvkörén, a hiábavalóság korlátain. Nem csak "partizánakció" lesz, hanem tudatos és hitben megélt sáfárkodás, mely a Gazdának - és egyedül neki - tartozik elszámolással.

Ámen


Apostlok Cselekedetei 4, 23-31

"Te pedig nyújtsd ki kezed gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek..."

A mai világ csodát vár tőlünk, akik az Evangéliumot hirdetjük. Mintegy megerősítést vár arra vonatkozóan, hogy az Evangélium igaz, különben nem hisz nekünk. Ez a váradalom azonban hamis: Jézus Krisztussal, Isten igazi és igaz csodájával csak az találkozhat, aki kijelentést vár, és nem csodát. Kijelentést: egy olyan, végső választ élete nagy kérdéseire, melyet eddig a világ egyetlen "üdvösség-árusától" sem talált. Kijelentést vár, mely megszabadítja és felszabadítja, s mely teljesen új fényben tudja feltüntetni az életét.

Péter és János a templomban meggyógyították a születése óta sánta embert. Kihallgatták őket amiatt a beszéd miatt, amit ők Jézussal kapcsolatban mondtak: kihallgatták őket az evangélium hirdetése miatt. Miután visszamentek a gyülekezetbe, és elmondták, mi történt, akkor hangzik el az az imádság, amit az Apostolok Cselekedeteiben az igeszakaszunkban található.

Érdekes, hogy az emberiség megváltásának Krisztusban beteljesedett Művéről ezt mondják: "Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izrael népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék." Meg kell jegyeznünk, hogy nem magában a szenvedésben mutatkozott meg Isten akarata, nem ezt tervezte el előre Isten. Isten senki szenvedését és senki halálát nem akarja. Ám annak ellenére, hogy az ember a maga részéről tönkretette a rábízott életet és világot, annak ellenére, hogy elszakadt élete forrásától, teremtő Istenétől, annak ellenére, hogy ezzel belépett ebbe a világba a szenvedés és a halál, Ő elküldte Fiát, hogy végrehajtsa a Megváltás Művét. Akkor is, ha tudta: az ember Istent tagadó, Isten ellenes haragja - mely benned is ott van, aki e sorokat olvasod - ki fogja magát tombolni rajta. Nem a szenvedés volt Isten akarata, hanem a megváltás, amit annak ellenére véghezvitt, hogy ez a legszörnyűbb szenvedéssel járt. Ezzel a legszorultabb élethelyzet, a legkilátástalanabb sors is alkalmassá vált arra, hogy találkozzunk a Megváltóval. Nincs olyan pillanat ezen a földön, amely végleg el tudna szakítani a Szabadítótól. Ezt olyanoktól hallottam, akiket elűztek otthonukból, saját hazájukból keresztény hitük miatt. Olyanoktól, akik halálos betegségben szenvedtek, mégis életük hátralévő pillanataiban az öröm, a testüket pusztító halál feletti győzelem áradt! Igen: ehhez kell az újjászületés. Ezt jelenti azt: az óember - aki voltam, ahogy láttam a világot Krisztus előtt - meghalt. Most Krisztus által életük egy egészen új dimenzióban, egy egészen új életszemléletben!

Igen, ha ezt hirdetjük ebben a világban, ahhoz bátorság kell. Ezt a bátorságot kérték az apostolokkal az első hívek a felolvasott imádságban. És erre a bátorságra nekünk is szükségünk van. Mert a világ, mely tőlünk csodát vár, számon kéri tőlünk ezt: miért nem mutatkozik meg a szenvedések és a szorult élethelyzetek feletti győzelem? Miért nem tűnik el, ha tényleg legyőzte Krisztus? Számon kéri ezt tőlünk, bár tudjuk jól: egy ilyen szabadítás e világnak nem jönne jól: az egész üzleti világ, az egész megélhetéssel és túléléssel történő kereskedése az ember ezen kiszolgáltatottságára épül!

Nem csak bátorságot kérnek azonban az apostolok, hanem különös módon az is, hogy nyújtsa ki Isten a kezét gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek. Jeleket és csodákat kérnek. Gyógyításokat. Mégis jogos lenne az, amit e világ vár tőlünk?

Nem. Amit a világ vár csoda néven: az ismert természeti törvények átugrása, orvosilag nem magyarázható gyógyulások, és látványosság, ami bizonyítja Krisztus nekünk adott erejét. Ennek azonban nincs értelme! Ha történik is ilyen a szemük láttára - legalább is azok szeme láttára, akik ilyen csodákat várnak el tőlünk - abból nem lesz sem meggyőződés, sem hit. A válaszok - amiket hallottam ilyen esetekben: "amire ma nem tudjuk a tudományos magyarázatot, azt holnap a tudomány meg fogja válaszolni". "Nem Isten gyógyította meg, hanem a saját akaratereje, hogy hitt a gyógyulásban". "Érdekes: ilyet még nem láttam".

A Biblia kifejezésében a "jelek és csodák" Isten szabadító beavatkozása ott, ahol emberi számítás szerint nincs több esély. Isten maga jelenti ki magát. És mindig szabadítóként mutatja meg magát e jelekben és csodákban. Nem csodavárás kell ezekhez, hanem hit: a hit józan belátása. Józan belátása annak, hogy nincs több esély: Isten nélkül az életet pusztító hatalmak győznek az ember felett. Viszont e belátásban esélyt ad annak, hogy az Evangélium által Isten maga bizonyítson. Megszabadítsa az embert az életet pusztító hatalmak markából. Ahol itt van ez az egyszerű hit, ott Isten jelei és csodái igaz fogadtatásra találnak. Ezek viszont nem bizonyítékok, és nem egyszerűen orvosilag meg nem magyarázható gyógyulások. Nem is a természeti törvények átugrásai. Ez a mindennapi valóság megszentelése! A mindennapi valóság a maga küzdelmeivel, szorongásaival szenvedéseivel együtt színtere lesz a Szabadító Istennel való találkozásnak. Szent helye és szent ideje! Az élet minden pillanata alkalmassá lehet erre akár öröm, akár bánat, akár a szép, akár a nehéz pillanatok: élet és halál egyaránt. Igen, a halál is! Mert ott és akkor az ember Krisztussal együtt győz az élete ellen ható erők felett.

Az evangéliumnak ereje van! Krisztus feltámadásának ereje lakozik benne. Az evangéliumhirdetésünket is kell, hogy kísérje ez az erő, ezért igaz dolog imádságban ugyanígy fordulni Istenhez, ahogy egykor az első testvéreink tették. Kérhetünk bátorságot ehhez, mert a halál erőivel szemben kell hirdetnünk az élet győzelmét. És kérnünk kell gyógyulásokat, jeleket és csodákat, mert ki által, ha nem a keresztények által mutatja meg Isten szabadító erejét! És ez a világ, mely pont az élet ellen dolgozó hatalmakra építi hatalmát, kimondatlanul is várja a gyógyítást. Azért, hogy maga is felszabaduljon végre!

Mai hithirdetésünk is hordozza Isten erejét. Nem kell félnünk tehát attól, hogy "nem jön be, amit hirdetünk", nem történik csoda, vagy jel. Az üzenet, az Örömhír nem tőlünk van: a gyógyításokat, jeleket sem mi fogjuk véghezvinni. Viszont ha mi nem hirdetjük az evangéliumot, az, akivel megtörténik, még nem fog hitre jutni. Nem fogja érteni, mi történt, legfeljebb megint a tudomány fejlődésébe vetett optimizmussal fogja a jövőre hagyni szabadulásának magyarázatát, vagy pedig az akaraterővel fogja magyarázni azt.


János evangéliuma 20, 21-23

"Akinek megbocsátjátok bűneit..."

Engedtessék meg nekem, hogy a Magyar Bibliatársulat fordításától eltérve másként fordítsam János evangéliumának ezt a szakaszát (vastagon kiemelve az eltérést):

Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: "Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit legyőzitek, azokéi legyőzetnek.

Egy kis nyelvészet (ígérem, nem lesz unalmas). Az általános fordítás így hangzik: "...akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak." A görög ige azonban, amelyet úgy fordítanak, hogy "megtart", elsődleges jelentése legyőzni, úrrá lenni valakin, vagy valamin. Hatalomba keríteni erősebbnek bizonyulni nála. A latin Vulgáta fordításában az ennek megfelelő igének tényleg van egy olyan jelentése, hogy visszatart valamit, ami jogosan járna valakinek (például bért, jussot stb.). Ám a latin ige elsődleges jelentése visszatartani valamit, mint egy megvadult paripát! Úrrá lenni rajta, hatalomban keríteni, féken tartani.

Egyébként is abba a képbe, miszerint a feltámadott Krisztus bűnbocsátó hatalmat ad az apostoloknak, sokkal jobban illik a bűnök legyőzésének, azok féken tartásának gondolata, mintsem egyfajta "akarom-nem akarom" bűnbocsánat. Jézus a bűnök bocsánatának hatalmával - ami az igehirdetésben, a bűnbocsánat tényleges meghirdetésében van - egyfajta gyógyító erőt, gyógyító hatalmat is adott az apostoloknak, hogy úrrá tudjanak lenni a bűnök felett.

Miért tartom ezt a megközelítést rendkívül fontosnak?

A mai világ egyik legnagyobb hazugsága az, hogy a bűnt egy olyan botlás, amin elég túllépni valahogy: "megesik...így jött össze." Ezen kívül jól ismert a szlogen: "csinálhatsz bármit, csak ne árts senkinek" Ezzel azonban eltakarja, elhazudja azt, hogy a bűnnek bizony van hatalma. A bűn, ha befurakodik az ember szívébe, ott "dolgozik", ott működik, és ha az ember nem figyel rá, akkor a pusztítása elég nagy lesz ahhoz, hogy az ember egyik pillanatról a másikra olyan dolgot kövessen el, melyről azt gondolta: ő nem tunda ilyet megtenni. A bűnnek van ereje, van hatalma. Ráveszi az embert olyan dolgokra, melyek eszébe nem jutnának, fogva tartja, és kényszerpályára állítja.

Nem egy olyan emberrel találkoztam, aki segítséget kért élete rendbetételében. Úgy érezte, hogy elindult lefelé a lejtőn, és nem képes már megállni. "Elkapta a gépszíj", és a bűn úgy hozzánőtt mindennapi életéhez, mint saját bőre. Ez az az eset, amikor a szerencsétlen ember azt érzi: nem segít már sem pszichológus, sem pszichiáter, sem ügyvéd. Legfeljebb Isten. Erről van szó. A bűn, mely elkapja az embert "mint a gépszj", vagy mint egy lavina, és mely megiramodik az emberrel, mint egy megvadult paripa. Féken kell tartnai, úrrá kell lenni rajta. És a bűnbocsánat ajándékához szorosan hozzátartozik ez az ajándék is: mert bizony csak Isten segítehet már ezekben az esetekben. És ő ezt a segítséget megadta: erről szól az igeszakasz!

Voltunk már mindannyian olyan helyzetben, hogy takargatni akartuk a "kisebb botlásainkat". Ilyenkor egy idő után azt veszi észre az ember, hogy hazugságban él. Egy világot hazudott mag köré, egy elfogadható képet "vetített" magáról az emberek felé csak azért, hogy a botlás ki ne derüljön. Kényszerpályán van: a bűn diktál neki.

A bűnbocsánat az egyik legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptunk. A bűnbocsánat meghirdetése valóban olyan hatalom, amit ha a bőrén érez az ember, végre felszabadultan felsóhajthat: elég a hazugságokból, elég a bűn uralmából! Felszabadul, és végre a saját igazságában élhet. Ehhez azonban szorosan hozzá tartozik a gyógyulás folyamata is! Az az időszak, amikor úrrá kell lenni a bűnön, visszatartani azt, nehogy újra erőre kapjon. A felszabadultság adta eufória, felszabadult öröm gyakran olyan figyelmetlenségnek ad teret, melyben az ember "véletlenül" újra rábólibnt régi bűnei csábításának: "úgy sem lehet semmi baj!" Úrrá kell lenni a bűnökön. Le kell győzni, és végleg vereséget mérni rá! Ez egy folyamat...ez a gyógyítás, a gyógyulás folyamata. Az a hatalom kell hozzá, amit Jézus ott, a feltámadása után a bűnbocsátás hatalmával együtt az apostolokra bízott.

Van úgy is, hogy az ember mintegy megbocsát a másiknak: lemond a bosszú jogáról. Lemond arról, hogy megbosszulja a sértést, az ellene elkövetett gaztettet, és nem akarja többé számonkérni a bűnt. Ám a bűn hatalma - amitől meg kell szabadulni - itt is megmuthatja (és gyakran meg is mutatja) magát. A tüskét ha kihúzzuk, de a seb nincs kezelve, az bizony elmérged. A bűn tüskéje még az eltávolitás után is kifejti hatását, dolgozik: úrrá kell lenni rajta. Mert az ember azon kaphatja magát, hogy dédelgeti magában a "megbocsátott" sértés bosszúját valamilyen formában. "Majd jön ő még hozzám!" "Majd meglátja, milyen érzés ez!"... és még lehetne sorolni azon a szavainkat, melyekben megmutatkozik a bűn bennünk dolgozó mérge. Igen, mások ellenünk elkövetett bűnének mérge! Mert a bűn egy hatalom! És jól tudjuk: minden ember kivétel nélkül rendkívül fogékony e hatalomra! Megbocsátani nem csak a pillanat hevébe kell, hanem el kell indulni azon az úton, amelyen a sértő és a sértett egyaránt gyógyulnak.

Megfékezni a bűnt, mint egy megvadult paripát. Úrrá lenni rajta, nehogy magával rántsa az embert. Krisztus megadta azt a hatalmat, amivel mi lehetünk úrrá a felette, és nem fordítva. Mi győzzük le azt a gyógyulás útján. Ne a bűn a mérgével, hanem mi doglozzunk a kapott bűnbocsánat erejével a szívünkben, a szívünkön, gondolatainkon és érzelmeinken!

Ekkor maga Isten dolgozik bennünk, hiszen ez a hatalom az övé! Ő a gyógyító. Nem hiába a fenti igeszakasz szópárjaiban a második úgynevezett "passivum divinum" - azaz Istenre vonatkozó szenvedő szerkezet: megbocsáttatnak (bocsánatot nyernek)...legyőzetnek Ez a fajta szerkezet akkor fordul elő a Szentírásban, amikor a cselekvő maga Isten. Ezért végső soron a fentiek figyelembe vételével hadd fordítsam így az igeszakaszt:

"Akiknek megbocsátjátok bűneit, azoknak Isten bocsátja meg. Akikéin pedig úrrá lesztek, azokéin Isten lesz úrrá."


Ézsaiás 52/ 7-12; Márk evangéluma 16,15-16

"Hirdessétek az evangéliumot..."

Az ókorban, amikor egy város serege egy másik város ellen vonult, a kapukat bezárták mögötte, és az otthonmaradottak készülődni kezdtek. Megeshetett ugyanis az, hogy az ellenség győz. Ekkor bizony menekülni kellett a városból, hiszen az a sors, ami azokra várt, akiket a győztes ellenség ott talált, nem volt irígylésre méltó. A város őrzői ezért fennt álltak a falakon, és várták a hírvivőt: vajon győzelemről számol be, vagy vereségről. Maradhatunk, örvendezhetünk, avagy menekülni kell? Ézsaiás egy ilyen helyzetet mutat be:

"Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik! Halld, őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra."

Ez volt az örömhír, az evangélium. Megrázó, életbevágó üzenet, melyet ha valaki meghallott, nem csak egy kő esett le szívéről, de világossá vált: élhet tovább. Megmenekült.

Amikor Jézus Krisztus örömhírét halljuk, vajon átérezzük az evangélium ilyen megrázó, drámai erejét? Bizony, általában csak akkor, amikor baj van. Amikor van mitől megszabadítson az Úr. Ám amikor nincs ba, jól mennek dolgaink, bizony szem elöl tévesztjük ezt a felrázó erőt. "Mitől szabadítana meg? Nincs mitől! Miért várjam egyáltalán az örömhírt? Meg vannak a napi örömeim."

Ám az efféle gondolkodás figyelmen kívül hagy valamit. Amikor Ézsaiás meghirdette a fenti evangélium eljövetelét, Izrael már nem volt ellenség...régen olyan hatalmak vívták a döntő csatákat, akiknek mindegy volt, hogy Júda csatlósuk lesz-e, vagy pedig leigázzák őt. Amikor a várva várt szabadítás is megtörténik, az harc nélül, a Babiloni birodalmat szétverő perzsák uralkodója, Kürosz rendelete alapján megy véghez: sehol egy harc, sehol egy sorsdöntő csata.

Az a győzelem, amiről Ézsaiás beszélt nem valamilyen ellenség feletti győzelem, hanem az ember problémáinak gyökere fölöt aratott diadal: a bűn, a halál, a hiteltenség. Azon erők, melyek az embert gúzsba kötik, kényszerpályára állítják, ahol már nem szabadon (bárhogy is hangoztatja ezt a mai társadalom), hanem a körülmények diktálta kényszerek alapján dönt. Ebben a győzelemben a problémák gyökereit orvosolja Isten, az ember szívében hoz gyökeres változásokat. Minden más - szabadulás tényleges ellenségtől, vagy bármi féle hatalomtól, - csak ennek következménye, gyümölcse Ez az Evangélium erről szól.

Mi van tehát, ha nincs baj, ha jól mennek a dolgaim? Jaj nekem, ha nem várom ekkor az Evangéliumot: magam idézem elő a bajt. Benne kell élni az evangéliumban. Benne élni abban a megváltó tettben, amiről ez az Örömhír szól. Azaz: azt az utat, amin Istennek szabadítása elindított, végig kell járni. Ez addig tart, amíg ezen a földön vagyunk. De cakis azzal az erővel lehet ezt végigjárni, ami engem megszabadított. Ugyanúgy, ahogy egykor Izrael kivonulásakor. Benne élni az evangéliumban: járni Krisztus útját a szabadításban kapott erővel.

Ézsaiás próféciájában az örömhírhozó Jézus Krisztus. Az őrálló, aki hallja a szabadítás örömhírét, és továbbajda azt: Te vagy, testvérem. Mi vagyunk azok. Mi, akik bőrünkön érezzük mit jelent ez a szabadítás, ez a végső győzelem a bennünk is élő, Isten ellenes hatalmak felett.

Igen, lehet ma is megrázó, drámai ez az örömhír. Ha az ember tisztában van önmagával, lehetőségeivel és életével, bizony várja - nap, mint nap - az örömhírhozót. És ha feltűnik, hírdeti, hogy Isten győzőtt, Úrrá lett, az öröm sem várat magára. Az őrálló, az evangélium továbbadója egész megjelenésével, életéve, tetteivel és szavaival hirdetni fogja: Győzött Krisztus!


Lukács evangéliuma 24, 13-33 [31]

"Erre megnyílt a szemük, és felismerték."

www.freefoto.com

Az emmausi tanítványok történetében két tanítványról olvasunk, akik csalódottan, kiábrándultan mennek hazafelé a húsvéti ünnepről. Csalódottak, hiszen azt remélték: a názáreti Jézus lesz Izráel megváltója. Kiábrándultan, hiszen minden jel arra mutatott: Jézus, akiben bíztak, vagy rászedte őket, vagy olyan fába vágta fejszéjét, ami meghaladta képességeit. Csak egy kis mellékvágánynak bizonyult Izráel történetében. Eltelik a Húsvét, s a hét első napjával minden visszatér a szokott kerékvágásba.

Jézus azonban melléjük szegődik az úton. Nem ismerték fel: talán ő is egy lehetett a rengeteg zarándok közül...csak egy kicsit furcsa. Olyan, mintha nem hallott volna arról, ami ezen a Húsvéton minden zarándokot megrázott: az, ami a názáreti Jézussal esett. Kérdésére el is magyarázzák neki, mi is történt.

Roppant érdekes ez a magyarázat! A két tanítvány gyakorlatilag elmondja a teljes keresztyén Örömhírt! Az Evangélium magja áll előttünk: Jézust, a názáreti prófétát, aki szóban és tettekben hatalmas volt Isten és az emberek előtt, akiről reméltük, hogy megváltja Izráelt, átadták halálos ítéletre, megfeszítették. S most van a harmadik napja mindennek, amikor is néhányan azt beszélik hogy Ő él! Íme: ez a két tanítvány szem- és fültanúja volt annak, ahogyan Isten végső szabadítása megtörténik. Tanúja volt az Evangélium megszületésének! Mégsem vették ezt észre! Nem esett le a tantusz. Valami hiányzott.

Jézus elmagyarázza nekik az írások fényében halálának és feltámadásának értelmét. Még mindig nem esik le nekik, de már dereng valami. Jó együtt lenni vele, "hevül a szívük" miközben magyaráz nekik. Ezért marasztalják is őt, amikor megérkeznek abba a házba, ahová mentek.

Asztalhoz telepednek, Jézus házigazdaként megtöri a kenyeret, úgy, mint az utolsó vacsoráján...

Ekkor megnyílik a szemük - felismerik.
És Jézus eltűnik szemük elöl - nincs többé szükségük arra, hogy szemükkel lássák a Feltámadottat.
Azért, mert életközösségbe kerültek vele. A kenyértörésben a legbennsőségesebb kapcsolatba kerültek feltámadt Mesterükkel.

Itt kell, hogy megnyíljon a mi szemünk is!
Itt vezet be minket Jézus a vele való életközösségbe.
Itt vezet rá minket Jézus arra, hogy egyáltalán felismerjük ezt a közösséget.

Mert hányszor, de hányszor vagyunk mi is csalódottak... Nem azért, mert elmarad egy várt tévéműsor. Azért, mert kudarcot vallottunk... elegünk van mindenből... nem jutunk ötről a hatra... nem, hogy az evangélium, a mindennapok terhei sem érdekelnek már. Kiábrándultunk Istenből... igen, Istenből. "Miért van ez, ha Isten velem van? "Miért nem segített akkor, amikor szükség volt rá?" Kiábrándulás Istenből, csalódás az evangéliumban...és csalódás az Egyházban.

De nem kell a kiábrándultságig, csalódásig mennünk. Valami más miatt is megláthatjuk magunkat a két tanítványban: nekünk is gyakran orrunk elött van az Úr, mégsem ismerjük fel. Orrunk előtt van az evangélium, mégis megmarad egy szép, veretes szövegnek. Mi magunk is el tudnánk mondani az evangélium lényegét. Kívülről tudjuk az Apostoli Hitvallást, és talán hitvallási irataink közül a Heidelbergi Káté is megy valamelyest. Van azonban - nem is ritkán -, hogy mindez mégsem jelent semmit. Élünk, mintha mi sem történt volna. Döntéseket hozunk, mintha a "názárati Jézus esete" csak egy kis mellékvágány lett volna életünkben. És vasárnaptól minden megy a régi kerékvágásban.

De a nagyszerű az, hogy Jézus ennek ellenére mellénk szegődik. Kísér minket az úton. És nekünk is magyarázza az írások alapján - Isten akaratának tükrében - az életünket. Csalódásaink, kiábrándultságaink és közömbösségeink ellenére is vannak olyan élethelyzetek, olyan pillanatok, amikor megértjük életünk egyes eseményeit. Megértjük, miért az történt, ami történt, és miért úgy kellett történnie. Megértjük, hogy abból, ami történt, hogyan hozhat ki Isten valami jót: látjuk a kiutat, vagy egyáltalán megelevenedik az evangélium. Ekkor helyén látjuk a dolgokat. Tudjuk hova tenni azokat. Ilyenkor már dereng valami, hevül a szív... de valami hiányzik.

A feltámadott Jézust csak akkor ismerhetjük fel, ha életközösségünk van vele. Ez nem csak rendszeres imádságot, jól ápolt imaéletet jelent. A mai napon az úrvacsorát, a Jézussal való asztalközösséget emelei ki az ige.

Az asztalközösség a kor egyik legszorosabb szociális kapcsolata volt, sokszor a legszorosabb életközösség, közös sorsvállalás kifejezése. Jézus asztalközösségei is ugyanebben a tekintetben értelmezendők, így az utolsó vacsora is. Itt azonban van valami többlet. Jézus utolsó vacsorája Húsvéti vacsora volt, mely az akkori jelentés szerint részesedést jelentett abban az eseményben, amit kiábrázolt - a Kivonulásban. Ez az asztalközösség életközösség Isten szabadító tettével. Ám Jézus ezt a Húsvétot saját magára, az ő kereszthalálára és feltámadására értelmezi: az úrvacsorai asztalközösség immár részesedés Krisztus Húsvétjában. Felvállalása annak az útnak (többé nem sors, hanem út!), annak az életnek, amit Jézus abban nekünk adott. Ebben az életközösségben minden benne van, amit az a kenyér és az a bor jelent: "arcunk verejtéke", munkánk gyümölcse, minden, amiért fáradoztunk, minden, amit tettünk, minden, de minden az életben.

Ezért ebben a közösségben, amikor az ember felismeri a vele vándorló Jézust - minden új értelmet nyer. Most már nem csak helyükön látjuk a dolgokat, de helyükre is kerülnek. Nem csak tudjuk, hova tenni őket, hanem erőnk is lesz ahhoz, hogy valóban rendbe tegyük azokat. Minden, ami kudarcnak tűnt, értelmet nyer, minden, ami csalódás volt, új jelentést fog hordozni. Az evangélium többé már nem egy "bemagolt" tan, hanem egy élet. Nem csak orrunk előtt van, de át is hatja egész életünket. Ha úgy is néz ki, hogy jószándékú próbálkozásaink csak mellékvágányok maradtak, reményeink szerte foszlottak, mindig lesz erőnk tovább építeni azt az életet, amit Isten ránk bízott!

És ekkor, a vasárnap után már nem a régi kerékvágásban mennek tovább a dolgok. Mindig valami új kezdődik. Nem azért, mert képesek vagyunk rá. Azért, mert Ő, aki mindig mellettünk van, mindig újra kezd velünk.



Még nincs szöveg...